2009. június 6., szombat

A képen szereplő személyek balról haladva: Ádám, én
A képen szereplő személyek balról haladva: Ádám, én

Így nézünk mi fel. Január óta élünk együtt. Szépen lassan történt a dolog. Októberben aludtam nála először. Hetente 2-3 napot töltöttem itt. Ő persze nyaggatott, hogy költözzünk össze, én meg mondtam, hogy "Hűtsd le magad,..." "Vegyél vissza!"... "Felejtsd el!"

Aztán január 2-án átjöttem, hogy együtt pihenjük ki a felejthető szilveszteri "bulit". Nagyon lebetegedtem és napokig csak feküdtem az ágyban. Ő meg ápolt...teát főzött, méregette a lázam, adagolta a gyógyszereket. Akkor maradtam itt először huzamosabb időre.

Aztán felépültem és kaptam egy melót a Domino Tv-nél. Éjszakai vágó lettem. Kemény... este 8-tól dolgoztam hajnali 4-ig minden nap. Ha akkor nem költözünk össze, valószínűleg ma már nem lennénk együtt. /Hozzátartozik, hogy alapesetben én a város másik szélén laktam anyuékkal (XVII. kerület, annak is a legszéle)/ Esélyünk se lett volna találkozni. Így praktikusnak tűnt összeköltözni, anyuék is könnyen vették az akadályokat. Mindig azt hittem, hogy biztos kellemetlen lépések sorozata elköltözni, de úgy tűnik, ez a dolgok természetes rendje. Nem is igazi költözés volt. Mondhatni inkább beavászkodtam...szépen lassan kerültek át a ruháim darabonként...aztán valahogy megérkezett mindegyik.

Az elején baromi frusztrált voltam ettől az együttélés dologtól. Először az is zavart, hogy túl korán költöztem ide, de ezen átlendültem, Végülis tök jó, hogy már az elején kiderülnek a másik hülye rigolyái, sokkal jobban meg lehet ismerni egymást és sokkal jobban meg is lehet szeretni a másikat. Na, de nem is ez a korai összeköltözés volt a fő dolog, ami miatt frusztrált voltam, hanem sokkal inkább a tesóim miatt...mert tökre hiányoznak.

Bálintka és Zsó'
Bálintka és Zsó'

Míg otthon laktam minden nap találkoztunk, dumáltunk, hülyéskedtünk és ez most tökre megváltozott. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy a telefon nem ugyanaz és amikor hétvégente találkozunk, az se az igazi. Persze jól elvagyunk meg igyekszünk felvenni a fonalat, de azért fura...és már ki is bukott belőlük, hogy "te nem is itt laksz, ne szólj bele, stb..." Ugh, de baromi szarul esett. Nem tudom ezt mikor tudom majd kezelni. Szerintem soha. Az én elköltözésemmel valami olyasmi változott meg, ami visszafordíthatatlan. Na, ... pörögjünk!

Ádámnál tartunk... Tök jó helyen lakunk amúgy. A Sas-hegy tetején...a kert elég romantikus, mondhatni érintetlen és a nagy dzsungel indái között a Várra lehet látni. Azt hittem, hogy csak mese, hogy a budaiak és a pestiek között nagy ellentét van, hogy más a habitusuk, stb...de tényleg igaz. Teljesen más dolog Budán lakni. Érdekes...

Na igen, tök jó helyen lakunk, igaz, egy nagyon kicsi lakásban. Egy szoba az egész, plusz fürdőszoba, konyha, WC...mindenből nagyon pici. Huszon valamennyi négyzetméter. Mikor főzőcskézünk, egyszerűen nincs hely az edények számára, szóval pakolunk mindenhova, frigó tetejére, földre, székre,... Elég nagy kreativitást igényel. Ettől függetlenül már a kezdetektől fogva nagyon szerettem itt főzni, mert volt kire. Otthon anyuék ettek a melóhelyen, Zsó is, Bálintka is a suliban, magamnak meg minek. Ádám meg amúgy is szívesen vesz mindennemű háziasszonyi kezdeményezést részemről, szóval főztem sokat. Illetve főztünk.Az elején.

Érdekes, sokáig nem éreztem magam itt otthon, aztán megvettem Etát.

ETA
ETA

Ő Eta. Igazából Ádám kenyérpirítója elromlott és mindig szarrá égette a kenyeret...aztán hirtelen felindulásból vettem egyet. Aztán kitaláltam, hogy ha már van tök jó kis teraszunk, akkor használjuk már ki, kajáljunk ott. Guberáltunk valami kis lepukkant asztalt a legutóbbi lomtalanításkor, azt tervezzük, hogy valami szép színesre lefestjük, székek voltak itt alapból és most már ki tudunk ülni. A szomszéd bácsi meg is jegyezte, hogy milyen jó látni, hogy nem csak mindig átrohanunk a teraszon, hanem használjuk.

Szóval, most hogy már belaktam magam Ádámhoz, jöhetnek az együttélés problémái. Én alapvetően rendetlen típus vagyok. Nem tudom, hogy van e ilyen típus, én megteremtem most. Igazából annyit kell tudni a stílusjegyekről, hogy: mindent ezerszer fontosabbnak és érdekesebbnek tartok, mint a rendrakást, részemről teljesen jól van minden úgy ahogy van. Ha saját magam dönthetnék róla, hogy milyen legyen a lakás, illetve mi legyen benne, nem sok mindent találnátok: egy ágy, egy láda a ruháknak, rengeteg könyv meg egy babzsákfotel. (ez lenne a háló-nappali) Ádám persze egyáltalán nem így gondolkodik. Ő se sokkal rendesebb fajta, ugyanúgy utál mosogatni, mint én, ugyanúgy elmegy a rendetlenség felett, csakhogy őt ez zavarja...és ha már lakik egy nő a háznál, akkor igazán megcsinálhatná ezeket. Itt kezdődnek a konfliktusok.

Mondjuk, azt alá kell írnom, hogy ő valóban jóval több mindent csinál, mint én. Pl.: mos, tereget, néha csinál kaját (bár én úgyse itthon eszek, hanem a melóhelyen) De alapvetően szerintem csak annyiban különbözünk, hogy engem nem zavar, hogy nem vagyok házitündér, őt meg igen.

Ezt most röviden szemléltetem: Ádám, meséld el, milyen velem együtt lakni! című műsorunk következik.

Szerintem az együtt élés jó. Költözzetek össze :)

B.

Jaj, nincs meg az öt kép...

apu, anyu
apu, anyu
piros kanapé
piros kanapé

2009. április 15., szerda

Iskola válság idején

Köszönöm szépen a hozzászólásokat, ismét itt vagyok írásra készen, megújult fonttal.
Örülök, hogy tetszett az elképzelés, reméljük, ugyanígy lesztek majd a megvalósítással is.
Most pedig: válságkezelés.


Érdekes téma egy nem létező iskola nem létező pénzügyeiről, sőt annak megszorításáról irogatni...

Amennyiben AZ ISKOLA egy létező intézmény lenne, valószínűleg felajánlásokból, baráti szívességekből jönne össze az épület, eszköztár, stb... Úgy gondolom, hogy ezek válság idején sem csappanának meg, hiszen, ha az emberek értelmet látnak valamiben, akkor arra szívesen áldoznak. Itt tényleg nem tételekről van szó. Tegyük fel, sikerülne találni valami klubhelységet vagy diákpincét, ahova bekéredzkedünk. Vagy egy olyan önkormányzati helységet, ami nincs kihasználva. Mi szépen kidekoráljuk, felújítjuk ( az ehhez szükséges pénzért a saját zsebünkbe nyúlnánk), cserébe használhatjuk. Itt találkoznánk a gyerekekkel délutánonként. (Egyenlőre kicsiben kezdjük)

A tankönyveik adottak, hiszen az iskolából jönnek. A különböző kreatív foglalkozásokhoz a szülők, barátok felajánlásaira lesz szükségünk (nem használt textilanyagok, régi zsírkréták, kinőtt pólók, stb...)

Fizetés. Amíg kicsik vagyunk, addig biztosan nincs fizetés. Senkinek. Nem azért , mert nem akarunk adni, hanem azért, mert a semmiből sajnos nem tudunk. Minden pedagógus a saját munkája melett dolgozna nálunk azért, mert értelmet lát AZ ISKOLÁban és örömét leli a munkájában. Cserébe az ingyen munkáért természetesen a lehető legrugalmasabban osztjuk be, nehogy ebből kellemetlensége legyen.

Nagyon fontos még, bár ez nem az anyagiakhoz tartozik, de nálunk nem végzett, diplomás tanárok tanítanak, hanem olyan emberek, akik úgy érzik van bennük valami, amit szívesen átadnának a kisebbeknek. Egyetlen feltétel, hogy részt vegyen egy felkészítő órasorozaton, amit mi tartunk, illetve elengedetetlenül fontos, hogy azonos elképzelése legyen a gyerekek oktatásáról, mint a miénk. Ez vonatkozik iskolára, de családon belül is érvényes, hogy csakis akkor lehet sikeres a nevelés, ha az egyértelmű, állandó szabályokat és elvárásokat állít a gyerek elé.


Válság ide vagy oda, ami nem elvesz az emberektől, hanem ad nekik, az tönkre nem mehet.

2009. április 1., szerda

ÁLMAIM ISKOLÁJA

Álmaim iskolája még nem jött létre, de kialakulóban van, azért is hoztam létre ezt a blogot, hogy már az elejétől fogva nyomon lehessen követni, hogyan válik egy álomból iskola.
Első lépésként szeretném leírni, hogy miért gondolom, hogy meg kell reformálni az oktatást.
Nemrég kerültem ki a gimnáziumból, tehát elég friss emlékeim vannak arról, hogy hogyan folyik az oktatás, egyáltalán mit nevezünk oktatásnak manapság. 2006-ban érettségiztem, de 2005 óta dolgozom folyamatosan, így teljesen jól össze tudom kötni, hogy vajon mit ad az iskola az embernek, amitől aztán könnyebben mozog a nagybetűs életben. Sajnos keveset.
6 éves korunktól nap, mint nap beülünk az iskolapadba, de senki nem mondja el, hogy azt a tudást, amit itt megpróbálnak átadni, mire tudnánk használni. Ha nem jól csináljuk, megbüntetnek, ha jól tudjuk, jutalmaznak, de valójában mire kapjuk ezeket a jegyeket?
Nem az a fontos, hogy pontosan tudjuk, hogy az Árpád-házi királyok uralkodásának sorrendjét, vagy, hogy milyen alakú egy zsírsejt, hogyan néz ki egy sinus-görbe vagy, hogy hol született Ady Endre. Azt elég korán átlátja egy gyerek, hogy nem ezzel fog jóllakni élete hátra lévő részében, innentől kezdve aztán nem is tudja majd komolyan venni a tanulásdit.
Minden iskolának az lenne a feladata, hogy használható tudást adjon az ember kezébe, összekösse a szálakat, (amit egy diáknak egyedül nehéz vagy lehetetlen összekötnie) hogy mégis mire jó neki a matematika, a történelem, fizika, irodalom, ének, rajz...óra.
...és ez csak egy kis szelete annak, ami elvárható lenne az iskolától. Elsősorban embert kéne nevelnie a gyerekekből. Olyan embereket, akik képesek közösséget alkotni, csapatban működni, tájékozottak, értelmesek, képesek döntéseket hozni és megküzdeni a céljaikért.
Ehhez képest a tanárok nemhogy közösséget formálnának, de inkább szélesítik a szakadékot diák és diák között, folyton versenyeztetik a tanulókat, hogy megmutassák ki a jobb, ha van játék, ott mindig valaki ellen folyik a verseny, kell kitűnő tanuló, kell sportelső, ami önmagában persze fantasztikus, hogy valaki kimagaslóan teljesít, csak az a szomorú, hogy van néhány pont, ami adott, ezekben lehet eredményeket felmutatni, de ha van valaki aki valami másban lenne nagyon jó, neki már szinte esélye sincs, hogy akár csak megmutassa magát, nemhogy még el is ismerjék.
Az egész iskolai rendszer feszültséget generál tanár és diák között, holott nagyon meghatározó szerepet kéne betöltenie egy tanárnak diákja életében, de feszültséget generál az egyénekben is, mert már kiskorától kezdve belétáplálnak sztereotípiákat és rossz világképpel válik felnőtté.
Az én iskolámban alternatív tanítás folyna. Itt a tanár "csak" egy felnőtt lenne, aki vezet, aki rásegít, de nem irányít. Élni tanulnának meg a gyerekek, együtt élni és egyénenként is rájöhetnének már egész fiatalon, hogy mi érdekli őket, miben jók, alapvető értékrendet tanulnának, egymás tiszteletét, önmaguk megbecsülését,...
Legközelebb ennek módszerét fogom leírni.
B.